Haruki szerint a világ
Ezt az ázsiai csodát már nagyon régen terveztem megnézni. Könyvadaptációról beszélünk, az eredeti mű szerzője Murakami Haruki, aki jelen korunk egyik igen nagy népszerűségnek örvendő kortársirodalmi írója. Jó pár éve emlegetik a nevét a Nobel-díjra esélyesek körében, hihetetlen meta-könyveket tud írni, (majdnem)mindenki számára fogyasztható formában. Regényeiben szinte kivétel nélkül útkereső, elveszni látszó emberek állnak a középpontban akik a történet előrehaladtával egyre inkább keverednek el a valós gondolataik, a tényleges cselekmény és a fantasztikum világában. A fantasztikum mindig élesen reflektál a valós problémákra és idővel részévé válik a reális megoldásnak is. Nos mind ezt - szerintem - nem könnyű filmre vinni.
Haruki ezüstvászonra álmodott műve, az 1988-as Norvég Erdő, máig a legnépszerűbb alkotása. Sokan gondolják róla, hogy a japán Zabhegyező. Maga a történet a felnőttéválás nehézéségeit taglalja: Az első kapcsolat a halállal, szexualitással, a társadalmi normák és a fiatal elmében tomboló káosz összeegyeztetése mind-mind komoly próbatétel. Ha ezt, még az alkotó egy erősen metaforikus környezetbe, lassan építkező de nagyon kifejező, főleg természetközeli képivilággal támogatja meg - és most még a regényről beszélek - akkor a mű olvasása közben, a bennünk felgyülemlő érzések néha jobban illusztrálják mind azt amit az író el akar mondani mint a leírt betűk. Nos, ebben tud hatalmasat alkotni Haruki és pont ezért gondolom, hogy nagyon nehéz filmre vinni bármelyik alkotását.
A Norvég Erdő megtekintése közben, nagyjából a film feléig eléggé el voltam keseredve. Úgy éreztem, hogy a rendező nem tud mit kezdeni Harukival és mintha a film készítése közben érezne rá ő is, az író ritmusára. A film első harmada, a cselekmény hiteles egymásután állításáról szól. Ahogyan a könyvben, úgy itt is minden ugyanúgy megtörténik, szép sorjában. Kicsit statikusan és leginkább az érzések mellőzése nélkül. Hosszú monológokat vártam volna, elnyúló természetképeket, néma sétát az esőben, ilyesmit. Később se' lettem boldogabb mert film második harmadába meg kiló számra jött a melankólia: Hosszú bambulások, séta ide, séta oda, lassú erotikus jelenetek 5-6 percen keresztül.
Ahogy az már többször előfordult velem, itt sem a moziban volt a hiba, csak az én fejemben nem álltak össze a dolgok. Azt akartam itt is, amit a könyvtől kaptam és ugyanúgy.
A film végére összeállt bennem a kép és őszintén örülök annak, hogy Tran Anh Hung rendező képes volt arra, hogy ne a könyv, művészfilmbe bújtatott, buta másolatát prezentálja a néző felé, hanem képes volt a saját eszközeivel újra megmutatni a történetet, néhol esetleg másik úton terelni el a nézőt a végső üzenet irányába. Miután képes voltam elvonatkoztatni, a bennem lévő Haruki rajongótól, végre tudtam figyelni magára a filmre és utólag azt kell mondanom minden rendben volt. A sztori az életről szól, a maga egyszerűségével és néha feldolgozhatatlan de elkerülhetetlen tragédiáival egyetemben. A japán egyetemista srác elveszíti egy barátját. Az elhunyt fiú barátnője egy életen át nem tudja megemészteni ezt a tragédiát miközben a főszereplőnk beleszeret a gyászoló lányba. Közben olyan gondolatok vetődnek fel mint a hűség fontossága, az emberi kapcsolatok igényessége vagy éppen az elkerülhetetlen végzet. A történet végi megoldás nagyjából annyi, hogy hősünk sok türelemmel és az elszenvedett múlt iránti alázattal szép lassan elfogadja, hogy feladata a felnőtté válás, és ez az út ami kivezeti a film közben bemutatott, elsőre nehéznek tűnő szituációkból. A szépsége a darabnak, hogy nem misztifikál túl semmit. Nem gondolja túl a dolgokat, nem bonyolítja az bolhát elefánttá. Kézen fog és megmutatja, hogy az élet történéseibe ugyanúgy bele lehet halni, vagy akár némi tartással és tisztán látással túl is lehet élni, akár még boldogan is. A vicc, hogy egy tragikus de egyáltalán nem elképzelhetetlen élethelyzetet vázol fel, amire kapunk több kifejletet de csak egy élhető megoldást, amit megint csak - az ázsiaiakra egyébként nagyon jellemző - mindenki számára lrthető, egyszerű úton ér el: türelem, az érzések tisztelete, tisztán látás, életszeretet. Nem bonyolult dolgok ezek, csak éppen az emberiség 90 százaléka képtelen ezeket elérni.
Ahogy az elején írtam egy jó könyvből, jó filmet csinálni nehéz dolog. Ez itt most sikerült.
