2013. aug 03.

Rurôni Kenshin: Meiji kenkaku roman tan

írta: nfrequency
Rurôni Kenshin: Meiji kenkaku roman tan

Míg a japán könnyűzene és úgy általában a mai ázsiai popkultúra igen közel áll hozzám, az animék és mangák világa soha nem tudott igazán megmozgatni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány japán rajzfilmet néztem meg életem során  és bár a kiválasztott alkotásokban soha nem csalódtam, valahogy soha nem húzott be annyira a műfaj, hogy mélyebben kikupálódjak a zsánert illetően.
 
A Rurôni Kensin eredetileg képregény formájában látott napvilágot 1994-ben, azt követte 1996-ban a mozgóképes változat is. A történet a meidzsi-kori Japánba kísér el minket, ahol egy igen fiatal harcossal, Himura Kensinnel ismerkedhetünk meg aki az akkori trendeknek megfelelően, sajátos idealista indíttatásból, egyfajta egyszemélyes gyilkosságokkal fűszerezett politikai PR céget indít. Az adott oldal megbízásából elkövetett mészárlásoktól igen hamar csömöre lesz és innentől kismilló részen keresztül követhetjük végig, Himura belső vívódásait, ahogy ő igenis jobb ember akar lenni.
 
Japánban 1999 környékén jelent meg egy 4 részes OVA (ez tulajdonképpen egy staright to DVD mini rajzfilm sorozat) amit aztán még megtoldottak 2 résszel. Ha minden igaz, ez az élőszereplős verzió ebből a 2 OVA-ból  építkezik. Ez az első kvadrológia  volt az az anime ami még 13-14 éves koromban először megtalált és  rögtön el is varázsolt. Hihetetlenül jól megkomponált, drámai anyagról beszélhetünk a 4 részes anime kapcsán - Rurouni Kenshin: Trust and Betrayal címen futott egyébként - hihetetlen melankóliával, rengeteg belső monológgal fűszerezve. A történet maga, igen drámai, és pont ezért sajnáltam, hogy végül nem ezt vitték filmre. Néha úgy éreztem, hogy a jelen cikkben tárgyalt mozifilm igazi mélységét csak a fentebb tárgyalt OVA ismeretében lehet átérezni, mivel az itt elmesélt történet valamivel könnyedebb, még az igen erős végjáték mellett is. Lehet persze pozitívum, hogy nem szájbarágós a történetvezetés, apró visszatekintésekből ismerhetjük meg, hogyan érkezett meg Himura oda ahol éppen tart. Kíváncsi lennék mit mond el a film, egy olyan nézőnek aki itt találkozik először a szereplőkkel, a történettel. Rám akkora hatást gyakorolt a 14 éve látott anime, hogy akaratlanul is arra építettem a darab dramaturgiáját és meg kell mondjam nem volt hiányérzetem.
 
A történetről röviden annyit, hogy 10 évvel a Meidzsi periódus után járunk, Himura békét és nyugalmat keres. Nem hajlandó több életet elvenni, erre ráerősít egy reverz-pengés, gyilkolásra alkalmatlan kard birtoklásával is. Egy elmebeteg vezérrel megspékelt drogkartel, ellenben úgy gondolja, hogy nem ártana lerombolni a történet helyszínéül szolgáló városka azon részét ahol is hősünk akár otthonra is találhatna. Van itt kéremszépen ősi dojo, nagyokat pislogó japán leánykákkal, árva kisfiúval miegymással - szerencsére kutya nincs. A történet nem szolgál nagy meglepetésekkel: A kartel némi gyilkolászás és nőrablás után, magára vonja főszereplőnk haragját aki megindul és a saját gyilok-mentes világnézete határán egyensúlyozva igyekszik, mindenkit helyrerakni, megmenteni az elrabolt leányzót és visszaállítani a városkában a békét. 
A film fő cselekményvonala mellett, Himura belső vívódásán van a hangsúly, nagyjából ez adja a valós drámaiságát a filmnek. Ki kell emelni mindenképpen a képivilágot , ami bár néhol a tévéfilm/mozi között ingadozik a minőségét tekintve, a gyönyörű kompozícióknak köszönhetően és a CG mentes harci koreográfiák miatt simán kiérdemli a varázslatos jelzőt. Erre csak rásegít a zenei aláfestés ami a film elejétől sikeresen építi fel azt a drámai végkifejletet ami aztán valóban tud működni a történet utolsó traktusában. Nem szeretnék senkit becsapni ezzel az utolsó mondattal, maga a fő cselekmény elég egyszerű és a dráma sem a vége-cselekményben köszön vissza. Himura Kenshin a saját lelke ösvényein teszi meg azt az utat ami valódi, megható ívet kölcsönöz a darabnak.
 
Mivel ez nem egy Anime/Japán filmes blog, nem mehetek el olyan negatívumok mellett amit egyébként, az erre a műfajra fogékony és ebben jártas közönség nem tartana problémának. Ez pedig a legtöbb anime/manga alapú filmre igaz. A főbb szereplők egy-az-egyben hozzák a rajzolt füzetekből, rajzfilmből megismert kliséiket. Azaz ami mondjuk rajzolva még működik, az egy élő szereplőkkel eljátszott filmben már enyhén parodikussá válhat. Pont ezért nehéz eldönteni, hogy az adott szerepet játszó színész - leginkább a Himurát alakító Takeru Sato - egyszerűen csak meg kell hogy feleljen ezeknek a sajátosságoknak vagy valóban egy ripacs eszköztárral rendelkező rossz színész. Nyilván aki behatóbban ismeri ezt a műfajt az már hozzászokott ehhez. Civil mozirajongók számára azonban, ez lehet negatívum a film kapcsán.
 
Zárásképpen talán még annyit, hogy ha szereted a lassabb, melankolikusabb ázsiai filmeket, némi infantilis felhanggal, de ezt erősen ellensúlyozó felnőtt drámai látványvilággal akkor érdemes vele egy próbát tenni.

 

Szólj hozzá