Tudni kell rólam, hogy nagyon nehezen veszem rá magam, hogy koncertre menjek. Inkább hallgatok itthon nagypapásan zenét, mint hogy a tömegben nyomorogjak, későn feküdjek le, meghasonlók. Egyik nagy kedvencem, a Faith No More koncertjére sem éreztem túl nagy motivációt, hogy ellátogassak a Szigetre, miközben a banda felélesztése maga volt a csoda, még ha nem is készítettek új albumot.

Viszont! A különböző régi zenekarok újrázása mellett is nagyobb csoda, hogy a japán előadók kezdenek kimerészkedni kedvenc szigetországukból és meglepetésükre még sikeres koncerteket is adnak. Hosszú évek óta vagyok szerelmese a japcsi könnyűzenének és bár pár éve sikerült annyira túladagolnom ezt a zsánert, hogy egy ideje a szédülés kerülget ha bármiféle j-rock, j-pop zene szembejön velem, a Miyavi koncert kapcsán nem hezitáltam sokat.

A legnagyobb vicc, hogy nem is igazán szeretem a mukit, hozzávetőlegesen két-három nótát ismerek tőle. Az új albumot, amire a turné épül, meg soha nem is hallottam és a koncert napján sem éreztem túl erős késztetést, hogy meghallgassam.

Na de akkor miért is mentem el a koncertre? Egyrészt, mert ha 10 éve nekem valaki azt mondja, hogy japán előadó fog koncertezni Magyarországon, valószínűleg addig ráz a nevetés amíg el nem ájulok, másrészt egy jó férjnek kötelessége a szintén j-zene rajongó feleségét elvinni egy olyan buliba ahol, Miyavi igyekszik közösülni a gitárjával a lányok legnagyobb örömére. Ennyi egy házas asszonynak is jár, bizony.

Na de nézzük a lényeget:

A Barba Negra azért jó hely, mert ha nincs tömve akkor kényelmesen el lehet álldogálni a színpadtól 6-7 méterre úgy, hogy mindent faszán látni, nem dörgölődzik hozzád senki, nem üvöltenek bele a füledbe (mondtam már a nagypapás hasonlatot? Ja igen.) Szóval a hely ideális volt számunkra is zenés bulika megtekintése céljából.

Miyavi pöccre nyolckor feljött a színpadra és kisebb hangosítási bakik mellett (a kettes számú- illetve fejre applikált  mikrofonokkal volt némi gubanc az elején) egy teljesen profi és kifejezetten jó hangulatú koncertet adott. Vicces volt úgy hallgatni egy albumbemutató koncertet, hogy akkor ismerkedek először a számokkal, de utólag azt kell mondjam ennél jobban nem is járhattam volna. 

Az előadó stílusáról annyit kell tudni, hogy - bár albumonként más és más - erősen gitár orientált, poposított rockzene, nyakon öntve elektrós szemplerekkel. A fasziról azt sem árt elmondani, hogy nagy gitár mágus, a dobgityós, nagyon szlepppelős, nagyon virtuóz játékot vitte át villanygitárra elég jól ami azt illeti. A jelenlegi felállás egy dob, egy gitár, meg két tonna hangsáv hard disc recorderről. A sok előre felvett sávnak köszönhetően, nagyon nem lehetett elkúrni a hangzást, döngölt is minden rendesen. Miyavi legutóbbi albumát úgy tudnám leírni, egy nem szakavatott J-Rock kedvelőnek, hogy virtuóz gitár tekerésre felhúzott utolsó generációs Michael Jackson. Tudjátok, ahol a pop királya már inkább csak lihegett az elektróbetétes gitár groove-okra. Ez a meghatározás egy rajongónak kész arcul köpés lehet, ezért a kifent kaszák elkerülése érdekében gyorsan hozzátenném, hogy a fogós refrén dallamok és kicsit kántálósabb verzék adnak annyi egyediséget az egésznek, hogy nem lehet egy-az-egyben bármihez is hasonlítani, de ha még is, akkor tessék, ezt tudtam kitalálni. E mellett, a japán könnyűzenére annyira jellemző eklektikusság itt is komoly részét képezi a zenéknek. Az egyik percben még himnikus, válaszolgatós pop refréneket énekelgetünk vissza, ami hirtelen átmegy elképesztő gitár virgázásba, csak hogy a dal végére belecsússzunk valami nagyon noise-os szempler-orgiába. Volt a bulinak egy része amikor azt hittem, nem is rock koncerten vagyok hanem valami lájtosabb diszkóban táncolunk,  lakossági háusz döngölésre.

Azért senki ne értsen félre, alapból egy teljesen befogadható zenéről van szó, de megvannak azok a japán sajátosságok amik....nos amik japán sajátosságok. A muki egyébkét kifejezetten közvetlen volt, elsütött pár magyar mondatot, amikor humoros próbált lenni az is működött, de leginkább attól volt igazán magával ragadó az este, hogy érezhető volt, hogy az egész koncert egy nagyon intenzív örömzenélés. Miyavi tényleg remek zenész és nekem is - aki azért közel sem mondható rajongónak - tudott akkora élményt szerezni mint a színpad előtt őrjöngő diehard fanoknak.

A buli - egy újrázással együtt - majd 2 órás volt. Nem igazán izzadtunk le a visszafogott bólogatás közepette, de a koncert felétől, már mi is csápoltunk, sikítoztunk, ami tökéletes bizonyítéka, hogy a jó zene az akkor is jó zene, ha nem a kedvencünkről van szó. A szimpatikus előadó -akiről süt a zene szeretete és a frontemberi arcoskodás mellet is érezhető a művészi alázat - ugyanúgy el tud bárkit varázsolni, a rajongás mértékétől függetlenül.

Ízelítőnek, senkire nem tukmálnék rá egy teljes klipet, vagy homályos koncertfelvételeket, amikor itt az előadó, elég faszán összerakott turné beharangozó videója:

***a koncertfotók nem a magyar bulin készültek***