Kifejezetten szeretem a dán, norvég és egyéb északi országok filmjeit. Az úgynevezett "nordic noir" stílus rendelkezik egy mindent átható, hömpölygő melankóliával, ami hol rátelepszik a néző lelkére, hol magával ragadja, elbűvöli. Érthető az is, ha valakinek kevésbé vonzó ez a lassú, az amerikai zsánerfilmek ritmusától erősen elütő stílus, de azért az utóbbi években komoly dömping volt akár a sorozatok terén, gondolok itt a The Killingre vagy a  Bron/Broen-ra, de az olvasni szerető közönség sem maradt ki a jóból, elég csak, ha Jo Nesbø  regényeire gondolunk.

Az adott stílusjegyek mellett, a másik fontos tényező ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban, hogy szinte kivétel nélküli magas minőséget képviselnek és az ember akár egy könyvet vesz a kezébe, akár egy sorozat elé ül le, szinte biztos lehet abban, hogy maradandó élményben lesz része.

Na, hát az Ég man þig (Emlékszem rád) című filmről a fent taglalt pozitívumok nem mondhatóak el. A gyönyörű izlandi tájképeket leszámítva, ez a mozi egy igazi kliséhalmaz, ami első körben nem lenne feltétlenül probléma, de emellett olyan szinten rosszul vezetett dramaturgiával bír, amit tényleg nem igen szoktam meg északi barátainktól. Először is a háttérzene megöli a feszültséget, ugyanis ez a mély, felkavaró horror/thriller műfajra jellemző, mély basszusokkal operáló búgás minden jelenet alatt ott van, ahol a cselekmény egy csiga sebességénél picit is gyorsabban zajlik. Ennek köszönhetően mire eljut odáig a darab íve, hogy tényleg meg kéne ijedni, már minden zenei eszköz elfogyott a készítők kezéből.

A másik nagy probléma pedig maga a történet, amit már ezerféleképpen elmeséltek nekünk mozgóképes formában és a film végén, talán egy kisebb csavart leszámítva nem igen fogunk meglepődni semmin.
Adott egy reykjavíki fiatalokból álló hármas, akik új élet reményében kiköltöznek egy kihalt falucska elhagyatott házikójába, ahol persze halott gyerekek szellemei kísértenek, mindeközben a fjord túlpartján egy nyomozónő és egy, a nyomtalanul eltűnt gyermeke miatt megzuhant pszichiáter nyomoz furcsa halálesetek miatt.

Szerintem ebből már mindenki sejtheti, hogy a szálak majd egy ponton összeérnek és a végtelenített egymásra kevert mély basszusok közepette mindenki meghal a végén.

Vagy nem.

És akkor nem is húznám tovább az időt, az alcímben belengetett, általam összevágott, és szerintem megtekintésre érdemes spolier mentes verziót ajánlanám minden kedves olvasóm figyelmébe. Természetfilm rajongók előnyben.